Volt egyszer egy tudós, egy olyan mazochista, különös köntösben, aki azt képzelte magáról, hogy az univerzum egyik leghíresebb Piros Kavics kutatója. Szenvedélyesen gyűjtötte az apró köveket, rendszerezte, elment értük a világ végére is. Mikor éppen nem a kavicsokat tanulmányozta, csendes otthonában nevelgette egy szem Virágát, maga sem tudta ám, hogy mi célból…
Egyszerűen szerette, gondoskodott róla, abban a reményben, hogy majd csak kinyílik, egy tavaszon gyümölcsöt is hoz. Virágot egy árokparton lelte, éppen kavicsokat gyűjtögetett akkor is. A Virág megszólította mézédes hangján, arra kérte, hogy vigye haza ama zord helyről, a meleg otthonába. Tudósunknak aranyból volt a szíve, Virágot kiemelte az árokparti agyagos földből és haza vitte. Otthon cserépbe ültette, esővízzel öntözgette, órák hosszat nézegette, beszélt hozzá, becézgette, simogatta, elárasztotta napfénnyel. Tudós kavicskutatónk nem várt cserébe semmit, a Virág csodálatos szépségével, csilingelő nevetésével, szeme csillogásával beragyogta az egyszerű lakást. Egy ideig. Jó ideig.
Ám egyszer a Virág, mintha csak megsüketült volna. Hiába becézgette a mazochista kutató, nem fordította feléje orcáját, csak bámult ki az ablakon, hervasztotta a vágyakozás az árokpart után, ahol nem csak tudós csodálhatta szépségét, hanem bárki, aki arra járt. Rövid időn belül a simogatások ellen is tüskéket növesztet. Egyik nap, miközben a Virágot simogatta, a tudós megszúrta az ujját, semmi fájdalmat nem érzett, észre sem vette a finom sérülést, csak azt, hogy piros vérével öntözte meg a növény tövét.
De térjünk vissza arra a kérdésre, hogy miért is kereste-kutatta a Piros Kavicsot ez a mazochista? A történet nem is olyan bonyolult, mint gondolnánk. Tudósunk is volt egykor gyermek, nem is akármilyen: csibész, kópé volt. Nem a testi erejében nyilvánult meg, azzal soha nem kérkedett, hanem a csavaros észjárásában. Persze a bunyóból sem húzta ki magát soha, de akkor sem a saját erejével ment neki a másiknak, mindig arra törekedett, hogy az ellenfele testi erőfölényét tegye gyengéjévé, így vitte földre ellenfeleit. Idővel már a fejjel magasabb társai is tisztelték a furfangos verekedőt. Tudták, nem érdemes belekötni, mert legyőzni úgysem tudják, megalázni pedig nem akarták saját magukat. Így élt a tudós gyermek, békében és unalomban, hiszen már mindenki elfogadta, megismerték, jó barátot szereztek személyében, aki sokszor megvédte őket a szomszéd falu vásott kölykei ellen. Amikor nem a barátain segített, kavicsokat gyűjtött a szülőfaluját átszelő patak medrében. Eleinte az átlátszó kavicsokat, hegyi kristályokat. Gyermekfejjel úgy képzelte, hogy ezek a magas hegyek hófödte sipkáinak jégkövei. A fényt, a tisztaságot és az erőt jelentették számára. Sokszor elmerült a törésvonalak tanulmányozásában, ezáltal erősítve intuitív képességeit. Számára elsősorban a lelki tisztaságot jelképezte, vagyis azt, hogy lehet furfanggal élni, lehet akár rossz vicceket is elsütni, ha annak valami magasabb célja van. Ő ezt erénynek nevezte. Magyarázta mély beleéléssel. De amúgy mindent mélyen élt meg, már gyerekkorában és a későbbiekben is. Származott is belőle baja éppen elég, főleg a szerelem terén.
Később a tejfehér kavicsokat gyűjtötte, ami számára a lelki békét jelképezte. S így tovább: a fekete az emlékezés és elengedés köve, a szürke a testi betegségé, a kék a szabadságé, a zöld a gazdagságé, a sárga a lelki betegségé, a lila a függőségé.
Ilyen gyerek volt ez a mazochista kavicskutató, mindenbe többet látott, mint kellett volna. Elkerült az egyetemre, geológiát tanult, meg földrajzot, az ásványokból doktorált, „A kavicsok jótékony hatása az emberi kapcsolatokra” címmel védte meg doktori disszertációját. Eme nagyszerű dolgozat elkészítése közben bukkant rá egy ősrégi forrásra, Köles-Eöri Sámuel prédikátor – egyesek szerint szabólegény volt - írására, amelyben Könyves Kálmán királyunk azon állítását cáfolja, miszerint boszorkányok márpedig nem léteznek. Ezt az állítást a középkori gesztaíró azzal negligálta, hogy bizony Kölesér várában éltek valódi boszorkányok, afféle bűbájosak, akik mindenféle rontást raktak vagy oldottak kedvük szerint, persze fizetségért. Köles-Eöri írt egy bizonyos Piros Kavics – így nagy betűkkel – létezéséről, amely megvédte a „birtokosát” mindenféle varázslattól, hókuszpóktól és egyéb démoni erőktől.
A tudományos világ ezt az egészet a sötét középkorban élő kódexíró szabólegény fantáziadús képzelgésének tulajdonította, egy mesének, amelyet a néphiedelem éltetett. Egyedül a mazochista tudósunk nem tudta kiverni a fejéből a Piros Kavicsot. Először is furcsának találta azt, hogy a szivárvány minden színében léteznek kisebb-nagyobb kövek a gyűjteményében, csak piros nem volt. Semmilyen piros: sem vérpiros, sem tűzpiros, sem pipacspiros, sem rubintos, semmilyen. A logikája szerint a hiány a lét legstabilabb bizonyítéka. A tudós szerint, csak az hiányozhat, ami létezik, van. Valahol. Tanította neki egykori mestere.
Zefir a transzcendens világ jó ismerője volt, aki fuvallatként járta a világot, utazónak vallotta magát. Róla annyit lehet tudni, hogy ő a mi tudósunk valódi, vér szerinti apja. Rég történt, mazochista kutatónk születése előtt kilenc hónappal, hogy ez a nagy szakállú Zefir nevezetű férfiember éppen átutazóban volt Berethalom községen, ahol Prométheusz később meglátta a fényes napvilágot. Zefir éppen valami fontos ügyben mászkált két világ között, amikor ráesteledett, szállás után nézett, majd egy házhoz – találomra? – bezörgetett. Tündér, egy húsz éves csodálatos nő nyitott kaput, Zefir előadta, hogy mi járatban van, másnap tovább is indulna, de éjszakára szeretne fedél alá húzódni. Tündér akkor már férjnél volt, Gyula feleségeként élte mindennapos megszokott életét, ahogy a falu összes asszonya. Gyula éppen sorkatonai szolgálatát töltötte, nem volt odahaza, ifjú felesége másnapra várta érkezését közös gyermekükkel, a másfél éves kis Zsolttal. Az utcán már mély sötét volt, Tündér belenézett Zefir mindent előre látó szemeibe és nem tudta elküldeni a vándort, pedig nagyon vigyázott arra, hogy a falu szájára ne vegye. Addig a pillanatig azt hitte magáról, hogy hűséges a végtelenségig. Mindenki mást elküldött volna hangos szóval, de a transzcendens világok utazóját, talán a hipnózis miatt, talán egyéb női szeszély miatt, ki tudja azt már, nem volt ereje elzavarni. Suttogva, sietve invitálta be hajlékába a nagy szakállú Zefirt, akinek a konyhában asztalt terített, vacsorával kínálta. Közben Zsoltikát is elaltatta. Azon az éjszakán fogant meg a mi tudósunk, azon az éjszakán csalta meg Tündér először és utoljára az urát. Zefir napkelte előtt, pirkadatkor távozott a házból, ahol kilenc hónapra rá megszületett egy kisgyerek. Apja – aki nem is volt az apja – repesett az örömtől, hogy egy újabb egészséges fiúgyermeknek adott életet Tündér. A Prométheusz nevet is apjától kapta, merthogy születésekor áramszünet volt a faluban és a cserépkályha parazsából kellett világosságot lopni a gyertyák fényéhez. Tündér az Attila nevet kérte bejegyeztetni, mivel mint utólag kiderült ez volt Zefir kívánsága hajnali távozása előtt. Meg is indokolta, hogy miért... Nagy tudós lesz a gyermekből, harcos tudós, aki olyasvalamit fedez majd fel az emberiség javára, ami megfordítja majd a világ sorsát. Attila, a világhódító, Isten ostora, Flagelum Dei volt, Prométheusz Attila szintén a világot fogja meghódítani, tudományos kutatásával, csakhogy ő Isten ajándéka, vagyis Theo Dora lesz.
Tündér nem értette az egészet, sokat olvasott, de fel nem foghatta, hogy lesz egy fiúgyermekből Teodóra. Úgy raktározta el a lelkében, hogy a kis Prométheuszt Isten ajándékozta neki és azon túl már nem is érdekelte a vándor Zefir homályos jóslata...
Teltek az évek és Zefir egyre sűrűben látogatott el Berethalomra. Természetesen úgy rendezte, hogy fiával egyre közelebbi kapcsolatba kerülhessen. Mint kiderült, Zefir időközben elvégezte a református teológiát, lelkész lett és éppen Prométheusz Attila konfirmálásának idejére helyezték ki szolgálatra a kicsiny faluba. Mivel a fiúcska sokat legyeskedett a parókia környékén, sokat látták sétálni, beszélgetni az új lelkésszel, a falu már csak a pap fiának nevezte. Természetesen a háta mögött, ahogy az már lenni szokott. Furcsa párost alkottak ők ketten. Zefir, ha éppen nem istentiszteletet tartott, vagy más lelkészi teendőinek tett eleget, mindig a kis Prométheusszal töltötte az idejét. Ő volt az, aki bevezette a kavicsok rejtélyes világába is. Csak megmutogatta őket, mert sokat ő sem tudott ám róluk, viszont ismerte a kövek jótékony erejét az emberi lélekre. Ismerte a gyógyító köveket. Közben persze a túlvilágot fürkészte, mint aki tudta, hogy minden kérdésre ott a válasz.
*
Prométheusz Attilát megfogta Zefir meséje a túlvilágról, a lélekről, a lélekvándorlásról, az örök életről. Olyan volt a kis feje, mint a szivacs, alig várta, hogy újra és újra találkozzon a lelkésszel, leste minden szavát, tanítását. Egyszer például a predesztinációról mesélt neki Zefir, vagyis arról, hogy mindenki sorsa meg van írva a Nagykönyvben. Prométheusz Attila nem értette: ha minden eleve el van rendelve, mi értelme van az egész földi pályafutásunknak? Mármint annak, hogy mégis végig kell játszani az életet, majd meghaljunk, újraszülessünk és így tovább... Zefir hallgatott, de arra biztatta a kisfiút, hogy ne kérdéseket találjon válaszok helyett, ha már ennyire érdekli a világ törvénye. Ritkán szólt ilyen szigorúan, Prométheusz Attilának az is megfordult a kobakjában, hogy most nagyon megfogta a Mesterét, azért a nagy hallgatás. Válasz helyett azt tanácsolta neki Zefir, hogy vonuljon el egy csendes helyre és imádkozzon, meditáljon, hallgassa meg mit suttog a szél, olvassa el a kövekbe írt üzenetet és tárulkozzon fel a Teremtőnek, aki minden kérdésre tudja a választ. Kis tudósunk fel is fedezett akkoriban egy eldugott barlangot, ott imádkozott, eleinte nehézkesen, aztán egyre könnyebben kapcsolódott a Teremtőhöz, aki fényességes alakban jelent meg neki minden alkalommal. A jelenéseket követően egy-egy gyönyörű rózsakvarc kővel gazdagodott, amelyekből szív alakú medálokat készített. Ezeket a szív alakú köveket a szeretet kavicsának nevezte. Már ránézésre is gyengédséget keltettek, nem véletlenül tartották azt róluk a faluban, hogy szerencséssé teszi a szerelmet. Mindemellett erősítette a viselőjében a beleélő képességet, megbocsátásra ösztönzött, gyógyította a szív sebeit, nyitottá tett a szépségre és harmóniára...
*
Prométheusz Attila azt hitte, miközben a középkori krónikás feljegyzését olvasta, hogy az a gyerekkorában kapott rózsakvarc kristályokra gondolt, mikor a Piros Kavicsról írt több száz évvel korábban keletkezett gesztájában. De nem, nem arról írt, egyfelől, mert a rózsakvrc nem piros, másrészt a rózsakvarcot már ismerték akkoriban is... A kutatás nem állhatott meg!
