Van az a csaj. Swinger. Nem swinger. Pontosabban csajok, többes számban, akik a swinger útjára léptek. Mind áldozatok lettek. Egy pszicho- és szociopata pasi áldozatai lettek. Nevezzük néven ezt a pasit, mert ő lesz a kapocs a nők között: ő Valentin. Sárvári Valentin, történetünk főhőse, egy sorozatgyilkos. Lebukott, ítéletére vár egy sötét zárka mélyén, magányosan, Interjút készítettem vele. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy ki van az ember mögött, mi motiválta a hét gyilkosságban, hogyan fűzte be az áldozatait, és természetesen eme iszonyatos lélek titkaira… 

A fotón Sárvári Valentin saját kezű rajzai az áldozatairól... Azért nyolc, mert az egyik gumibaba, de az ő képzeletében az is egy swinger nő volt.

- Itt ülsz egy sötét, hűvös zárkában, 24 órás megfigyelés alatt, magányosan. 45 éves vagy. Minden emberi számítás szerint életfogytiglant kapsz. Induljunk el innen, a jelenből. Hogy jutottál idáig?

- Ha nem zavar, akkor talán kezdeném a gyermekkorommal. Úgyis a pszichológusok mind azt vallják, hogy az a legmeghatározóbb a felnőtté válásban, vagyis abban, hogy milyen felnőtt leszel. Átlagos gyerekkorom volt, semmi különleges. Megszülettem, apám nem akart második gyereket a két éves nővéremet sem bírta elviselni. Egy igazi mucsai tahó alkoholista volt, a kisváros helyi Terminátora. Azt ütött le a kocsmában, aki éppen szembe került vele, válogatás nélkül. Anyám jómódú családból származott, szerelmes lett abba a fasz apámba, apámnak tetszett a 15 éves kislány, el kezdtek járni. Megszöktette, bujdostak. A köztiszteletben álló nagyszüleim egy olyan kálváriát jártak miattuk, amit senkinek nem kívánok. Aztán belenyugodtak, anyám 17 évesen terhes lett, megszületett nővérem, majd rá két évre én. Persze közben balhé balhé hátán. Apám akkor 27 éves volt. Tudod, hippi korszak, trapéz nadrág, kockás ing, rockzene ájulásig, könnyű drogok, szexuális szabadság meg minden faszság, ami akkor rátört a szocialista országokra is a Nyugatról. A fiatalok ezt mind átvették.

- Értem. Mondjuk akkor sem volt minden fiatal hippi, de ezt most inkább hagyjuk, mert a személyes sorsodról beszélgetnék inkább. Ezek szerint egy nem kívánt gyerek voltál?

- Anyám akart, de nem azért, hogy egy szép, normális családi élete legyen. Őt leginkább az motiválta, hogy apámat lenyugtassa. Melléfogott rendesen. Megszülettem, majd mikor hazakerültünk anyámmal a kórházból – nagyanyám elmesélése szerint –, apámnak az volt az első dolga, hogy felemelt, megnézett, majd azzal a felkiáltással, hogy itt van egy újabb Istenverése a világnak a fejemet a konyhaszekrénybe csapdosta. Állítólag nem bírta a sírásomat elhallgatni. De szerencsére sok konfliktusom nem volt vele, hamarosan szedte a sátorfáját és Nyugatra szökött. Évtizedeken át nem hallottunk róla semmit, majd egyszer megöregedve, meggyötörve hazaköltözött. Rá egy évre meghalt, állítólag valami huligánok verték össze, az agyveleje a beton villanyoszlopon volt elmázolva. Nem tudom, kinek árthatott, hogy ilyen csúnyán végezte…

- Isten nem ver bottal, de ne szaladjunk ennyire előre az időben. Az első bírósági tárgyaláson elhangzott, hogy már gyerekkorodban sokat hurcoltak pszichológushoz. Elmesélnéd, hogy ez miért történt?

- Nem voltam az a mindennapi gyerek. Tízévesen már békát boncoltam. A legjobban azt élveztem, mikor már ki voltak szögelve a deszkalapra és felvágtam a mellkasukat, előbukkant a szívük, a dobogó szívük. Órákig el tudtam bambulni felettük, szinte hipnózisba estem, ahogy számoltam a szívdobbanásukat. Ezeket a boncolásokat a fásszínben végeztem, nagy titokban, csendben. De nem ezért vitt nagyanyám dilidokihoz. Volt egy macskánk, amelyik minden reggel beszökött hozzám, felugrott az ágyba a fejemhez, oda kucorodott és a dorombolásával ébresztett. Imádtam azt a dögöt. Ám egy reggel sehol nem volt, nem szökött be, mikor jött nagyanyám, hogy ébresszen, készülődjek az iskolába. Kerestem mindenhol, benéztem a nővéremhez és durmolt az ő fejénél. Alig vártam, hogy hazaérjek a suliból, elkaptam, a fejét a tőkére tettem és a baltával lecsaptam. Mindenem full véres lett, az arcomon éreztem a meleg vérét annak a hálátlan dögnek. Mennyei volt. Majd feldaraboltam és szatyorba tettem, elrejtettem a ruhás szekrénybe. Ott találta meg nagyanyám, mikor már nem tudta elképzelni, hogy mi olyan rettenetesen büdös a szobámban. De ott voltak a nővérem játékbabái is, természetesen kitrancsírozva mindegyik. Így kerültem 12 évesen először pszichiáterhez. Hogy mire emlékszem? Semmire! Képeket mutogatott, hogy mi jut eszembe róluk, vallatott, mint itt ezek a smasszerek, de a végén csak kiállított egy papirost, hogy hiperaktív vagyok. Ennyi. És a neheze csak ezután következett…

(folyt. köv.)