Végsősorban örültél annak, hogy elment. Gondoltad legalább egy évig békédet hagy, nem nyaggat azzal, hogy ideje volna már embert faragjál magadból, állást keressél a havi fixért, befejezd azt a diplomagyár egyetemet, hogy megkérhesd a kezét. A kezét, hogy legyen mivel rángasson.

Persze megint eljátszottad a depresszióst, mint akinek nagyon fáj az elválás. Amerikába utazott, hogy majd esztendő teltével, ha visszatér, nektek is legyen mosógépetek, baszott nagy tévétek meg ágymelegítőtök a leendő közös albérletben. Megállapodás is született köztetek, hogy hűséggel várjátok a viszontlátást, addig is faragod azt a szobrot magadból, amely az általános elvárásoknak megfelel. Ama szobor licenszét már nem emlékszel honnan szereztétek meg.

Tüzes bort és nagy fenekű lányt...

Felült a repülőre, te képzeletben integettél, talán egy kicsi szomorúságot is éreztél. Akkor még úgy gondoltad, hogy hiányozni fog, mert ilyen a szerelem. A büntetés jogát tanultad éppen, zsolozsmáztad a bűnhődés mértékegységét, pótvizsgáznod kellett volna belőle, hogy lefaragjál valamicskét magadból, emberi mivoltodból. De nem tanultál, nem akartál te jogász lenni, azt már régen érezted, nem akartál te senkire elsőként követ vetni, csak azért mert neked erről diplomád van... Hagytad inkább a fenébe az egészet és elmentél Badacsonyból Nagyenyedre. Élni.

Enyed a földi paradicsom volt számodra, amit szemed-szád megkívánt – tüzes bort és nagyfenekű lányt – mindent megkaptál. Újságíróként az igazságot kerested, amit – mint utólag kiderült – csak a borban leltél meg, Jázminnal vagy Eszterrel. A hóban. Az Őrhegyen. Vagy a kandalló parazsának fényénél a perzsaszőnyegen. Oly mindegy volt, hogy hol s kivel, hogy melyiknek hazudtál valami szépet. Minden reggel levelet kaptál e-mailben, néha válaszoltál, elküldted a lángot Amerikába, hogy tessék él még a szerelem. Hogy várod, nagyon visszavárod. Ez volt hajnaltájt, este pedig beszámoltál a legfrissebb sajtóhírekről Jázminnak vagy Eszternek, tökmindegy. Mindkettő egyre kérlelt, hogy döntsél végre: Jázmin a szőke Eszter fényképét húzta le a klotyón, Eszter a vörös Jázmin tangáját szaggatta szét. És te csak nézted, hogy zajlik körülötted az élet. Azt hiszem, a hűségről ekkor már rég megfeledkeztél, szívből tudtál nevetni. Ők nem tudhatták azt, hogy neked nem kell választanod, hogy csak a reggelt várod, velük vagy mellettük és a mindennapi levelet. Mindennapi levelünket, add meg nekünk ma… parafrazáltad a Miatyánkot. Kinyögted. Eszter világgá szaladt, mint mondotta, Jázminnal megharcol életre-halálra, de egy láthatatlan ellenséggel szemben már nem veszi fel a kesztyűt. Jázmin rögtön hozzád költözött. Őt nem zavarták az amerikai levelek. Eljárt bevásárolni a piacra, tanult és szappanoperákat nézett, vacsorával várt, takarított és kimosott. Azt hiszem boldog volt, pedig kényelmetlen volt a franciaágyad. A szexet a magad örömére játszottad vele. Elfogadott. Önzőnek. Barbárnak.

Egy hülye tetovált seggű picsa

Egy este morcosan várt haza, a köszönésed sem fogadta. Éppen krumplit sütött, mikor az ajtón beléptél, azt hitted az olajsercegés miatt nem hallotta fáradt hangod. A háta mögé sündörögtél, magadhoz húztad, majd vontad, a székre lökött. Rád se nézett. „Megtaláltam a mocskos kis versikéidet a Kós Károly-könyvben” – mondta, miközben megterített. Az asztalra könyököltél, mert érezted, hogy ismét cirkusz lesz. Olyan ingyenes. Rágyújtottál és a könyvespolcot bámultad: a közel ezer jobbnál-jobb regény közül miért pont a Varju nemzetséget vette elő ez a liba? – elmélkedtél a rejtélyen. Eszedbe jutott a múltkori eset, amikor az Eszter fényképét találta meg a fridzsiderben, amit a budin húzott le hangos káromkodások közepette. Szegény leányt elmondta mindennek, még kurvaként is utolsónak minősítette. „Tudod, az érettségire akartam készülni és gondoltam, hogy belenézek – magyarázta a bizonyítványát –, még véletlenül se gondolj arra, hogy belső parancsra házkutatást tartottam”. „És ezért vagy most ennyire feldúlva?” – kérdezted ártatlan pofával, de már sejtetted a bajt. Az asztalra rakta az ételt, potyogtak a könnyei. „Levittem és kidobtam mind a kukába” – vallotta be bűnbánó arccal. A vacsorához nem nyúlt, a szemedbe sem nézett. A bokalánca járt a fejedben, legszívesebben attól fogva lógattad volna ki a negyedikről, ahol tanyáztál. Vagy a köldökét díszítő pirszingjétől. Ettél, miközben ő szipogott és a nagy zöld szemeit meresztgette. Mikor befejezted, a szobába mentél és egy sporttáskába dobáltál néhány cuccot. Utánad jött és az ajtófélfának támasztott fejjel rád kérdezett: hova indulsz? „Eszternél alszom, holnapra költözz el. Kidobtad az összes verset? És hova?” – érdeklődtél nyugodt hangon, mint aki érezte, hogy valami véget ért. „A lépcsőházzal szembeni kukába, de felhozom én. Ne hagyj most egyedül. Miért mennél el?” – kérlelt a nyakadat átkarolva. „Mert egy hülye tetovált seggű picsa vagy!” – ordítottad és rácsaptad az ajtót. Lerohantál, mint aki önmaga elől menekül. A tömbház alatti kukákban könyékig turkáltál, egy fecnit sem találtál, nemhogy a több mint száz verset. A jobb karod büdös volt, mintha rohadna. Az agyadba szállt a vér és össze-vissza rugdostad a kukát, miközben észre sem vetted, hogy a sötétben három suhanc közeledett feléd. „Mit keresel csöves? Kell egy kis apró kiflire?” – kérdezte az egyik. „Csöves a kurva anyád, aki a világra szart!” – válaszoltál, mire hirtelen kaptál egy balegyenest, majd a földön néhány jól irányzott rúgást. Ott hagytak összekucorodott helyzetben, felültél a járdaszegélyre és bámultad a csillagokat... Rágyújtottál. A jobb kezed még mindig bűzlött.

Senkit nem szeretsz, legkevésbé önmagad

Eszter elszörnyülködött, mikor kaput nyitott és meglátta véres arcodat, de a sporttáskára tekintve mindent megértett. A fürdőbe tessékelt, leültetett a kád szélére és kimosta a jobb szemed feletti mély hasadást. Utána megtisztálkodtál, állatnak érezted magad. Kölcsönadta az egyik pizsamáját, jót nevetett, mikor meglátott benne. „Hozz kérlek egy pohár bort, inni akarok!” – kért meg, mielőtt bebújtál volna mellé az ágyba. Csak az éjjeli lámpa pislákolt. Eszter, nőktől szokatlan módon, felhajtotta a pohár egész tartalmát. „Miért jöttél hozzám? Megmondtam neked hónapokkal ezelőtt, hogy Jázmin egy repedt sarkú ribanc. A nyáron is pincérnőként dolgozott. Csak az nem vitte el, aki nem akarta. De melyik hülye kan nem izgult rá a lógós csöcseire...” – filozofált magában. Nem volt kedved vitát nyitni Jázmin erényeiről. „Különben ne áltasd magad, néhány nap és visszafogadod. Neked egy könnyű vérű nő kell, mert senkit nem szeretsz, legkevésbé önmagad. Hogy voltál képes megcsalni azt a lányt, aki a közös boldogságotokért ment ki Amerikába dolgozni?” – tette fel a kényelmetlen kérdést, mintha csak a lelkiismereted szólalt volna meg. Megkérted, hogy hagyjon békében, nem volt gusztusod boncolgatni, hogy mit miért tettél. Zúgott a fejed, hasogatott az oldalad. Valójában a szókimondás idegesített. Belealudtál.

A lelkiismereted visszhangja

Hajnalban Eszter nagyon megrémült. Sajgott a szíved, moccanni sem bírtál, még a levegőt is vigyázva vetted. „Mi a baj drágám? Hívjam a mentőket? Mondj valamit!” – térdepelt sírva az ágy mellett. Te csak mosolyogtál, arra gondoltál, hogyha véletlenül leállna a szíved, akkor nem könnyezne utánad egyik sem, hanem a sírhalmod felett is veszekednének, egymást szapulnák. Mulatságos képnek tartottad. Lassan múlt a szorítás. „Nyugi van, semmi baj. Csak elrepedt az egyik bordám. Kiveszek egy hét szabit, legalább a szemem is helyre jön addig, így mégse dolgozhatok. Beszólok a szerkibe, hogy volt egy kis balesetem” – nyögted ki félálomban. Addigra Eszter is helyre zökkent, kávét főzött, viszont azt nem engedte meg, hogy az ágyban dohányozz. Kikecmeregtél a teraszra, és élvezted a márciusi napfelkeltét. Amíg kint bagóztál, Eszter hangja csendült fel, mintha verset skandált volna: „Drága! Megérkezett a meghívó Amerikából, csak még nem olvastam. Kedves Attila, nincs okunk (túlzott) aggodalomra. Már akkor rokonlelkek voltunk, amikor még nem voltunk egymásé. Emlékszik még a szép időkre? Boldog voltam, ha magába karolhattam a jéghideg szegedi szélben. Bárcsak megölelhetném... Szeretem! Sz.” „Miért őrizget valaki majd egy éves sms-eket?” – kérdezett rám. Ekkor döntötted el, hogy nincs szükséged senkire, bármennyire is a lelkiismereted visszhangjaként szólal meg. „Nem rád tartozik. Nem vagy a szeretőm. És tedd vissza azt a kibaszott telefont a kabátzsebembe!” – szóltál be a teraszról kicsit hangosabban a szokottnál. Ingerült lettél, magad sem értetted, miért? Pedig tudtad, hogy a nők rossz ölebként kezelik a férfiakat. Mégis lázadoztál, akár egy ágról szakadt forradalmár...

A magány a leggonoszabb állapot

Hogy ágról szakadt vagy, csak akkor tudatosult benned igazán, mikor este betoppantál az üres lakásba. Az ajtón belépve nem ütötte meg a füled valamelyik csöpögős dal, nem ordított a tévéből az egyik szappanopera Hozé Ármándója, nem csobogott a fürdőben a víz. Csak egy cetli várt az asztalon – elmosolyodtál, biztos voltál benne, hogy ezt az ötletet is valami cukormázas dalból merítette –, rajta írás: „Tiéd maradok örökre, más nem kell, csak TE. Ne kínozz, mindent helyre hozok! Csók, Yasminé”(Nem kell mondanom, hogy az aláírás-módján is jót derültél). Csend telepedett a lelkedre, szörnyen érezted magad, egy szörnynek, akit három szépség szeret. Hogy te melyiket is a három közül? – lehet, már magad sem tudtad. Rájöttél, hogy a magány a leggonoszabb állapot. Arra gondoltál elmész Jázminhoz és bocsánatot kérsz tőle a tegnapi viselkedésedért. Lepakoltad a cók-mókod, és már rohantál is lefele a lépcsőházban, mint aki az életéért fut. Akkor elképzelhetetlennek tűnt, hogy soha többet ne harapdálgasd Jázmin tetkóit, amelyekre sokszor őrülten vágyakoztál, ha éppen nem volt melletted. Aztán az úton, a sötétségben kezdtél kijózanodni, rájöttél mégsem helyes, hogy rögtön bocsánatkéréssel kezded a folytatást... Mert abban – nem tudom miért? – biztos voltál, hogy lesz folytatás. Éppen a híd melletti night-club előtt haladtál el, úgy érezted jó lesz meginni egy-két sört, és elgondolkodni az életeden. Ez öreg hibád volt, mindig sokat elmélkedtél.

Beléptél a fülledt bárba, a rúdon egy kiélt arcú – finoman szólva – örömlány rángatózott román mulatós zenére, a bőrfotelekbe maffiózó pofájú, kopaszra nyírt, emberi alakkal megáldott állatok süppedeztek egy-két ribanc társaságában. Viszkit vedeltek és hangosan röhögtek a saját poénjaikon. Letelepedtél te is az egyik homályos sarokba, és várakozó álláspontra helyezkedtél. Lehet, hogy valami csodára vártál. Kényelmes ülőalkalmatosság volt, szinte nyakig süllyedtél a finom bőrbe. Még röhögtél is magadon, hogy né, milyen jó nyakig szarban lenni... Hozzád tipegett a kiszolgáló csaj, megbámultad a formás alakját, elképzelted, hogy lihegne alattad, vagy te felette, és közben rendeltél egy rossz sört. Aztán persze gyorsan kiverted a fejedből a pincérlányt, merthogy mégiscsak az életedről akartál számadást vetni. Úgy tettél, mint akit nagyon leköt a rúdon csúszkáló nő, miközben az agyad a három grácián járt. Eljátszottál a gondolattal, hogy a három közül melyik tudna egy ilyen lebujban dolgozni. Valahogy egyiket sem tudtad a rúdon elképzelni, pedig Jázminnak néhanapján sikerült elkápráztatnia, mármint ami a testiséget illeti. Eszter pedig, mint lelki szemetesláda állta meg a helyét. Az amerikai Álom – magadban nevezted csak így, némi iróniával – egyesítette mindkettőt, csakhogy ő elérhetetlen volt. Mindenféle szempontból. És már-már homályba veszett, a sok új élmény törölni kezdte a régi érzelmeket. Meglátta a tekinteted mögötti bánatot, megszeretett. S észrevétlen te is őt. Mondhatni meglepetésszerűen. Előbb csak az ártatlan leveleit, amelyeket azután kaptál tőle, hogy elbocsátottak a szegedi jogi karról és haza kellett költöznöd, hiszen „oskolába” járás nélkül a szegedi létednek már nem volt értelme. És csak jöttek a levelek, majd Bukarestbe mentél dolgozni, mint újságíró, mert makacs emberként kerested az igazságot... Ja, és nem Istenben hittél, hanem magadban. A kézhez kapott levelek meghódították a lelkedet. Ez volt a meglepetés. Ahogy ezt végig pörgetted az agyadon és a sört kortyolgattad, megszólítottak: „Helló, Andi vagyok! Miért vagy szomorú?” Kissé összerezzentél, mintha újabb meglepetés ért volna, egy angyali lány vert tanyát melletted. „Csak pihenni vágyom, mert a kínomra nincsen szó” – válaszoltad az egyik kedvenc énekesed szavával, majd hozzátetted, hogy nem szomorú vagy, csupán letaglózott a sok szeretet, ami körülvesz. Kerekre nyílt a szeme, azt hiszem, nem ilyen válaszra számított. Te meg csak bambultál, mint borjú szokott az új kapura, csodáltad, a szemeiddel habzsoltad a babaarcot, amelyet egy melletted helyet foglaló kéjnő kapott ajándékba a Teremtőtől. Emlékszel, még a lélegzeted is elakadt néhány pillanatra? „Akkor jót tenne, ha kibeszélnéd magadból, ami a lelkedet nyomja!” – nézett rád kérlelő szemekkel. Azt hiszem, az ilyen helyek nem a mélylélektani vizsgálódásokról híresek, próbáltad tréfásan elutasítani a babaarcú közeledését. „Efelől nagy tévedésben vagy. Itt a kliensek levetik a lelkük szennyesét, mi pedig cserében ledobáljuk testünk tiszta fehérneműit. Szerintem ez így fair” – csacsogott tovább Andi, neked meg a pofád leszakadt, hogy nem tudtál ellentmondani. „Túl rövid az éjszaka, hogy most kipakoljak neked. Inkább igyunk meg egy üveg jó bort és ha akarod, akkor holnap találkozhatunk, meghívlak egy erős kávéra” – mondtad, abban a reményben, hogy megelőzöl egy következő bonyodalmat. De Andi nem adta könnyen magát, elfogadta a meghívást a borra, illetve a másnapi találkára is, amit mint mondotta, másokkal szemben nem szokott, de veled kivételt tesz, mert őszinte voltál és nem akartad rögtön megkúrni. Pedig ha tudta volna... De még te sem tudtad... Aztán az üveg borból kettő lett, egyre mámorosabb állapotba kerültél, kezdted könnyedén venni a helyzeted. Andi az asztalon táncolt, majd az öledben, a melltartóját-tangáját mind az arcodra hajigálta, amit nagyon romantikusnak véltél abban a helyzetben. Hajnaltájt már könyörögtél neki, hogy megvárhasd, amire csak annyit mondott, hogy a türelem rózsát terem. Kótyagos fejjel baktattál hazafele, és égtél a vágytól. Persze akkor Andi járt a fejedben, a három grácia messzire került.

Amit furcsállottál, hogy reggel nem furdalt a lelkiismeret. Vajon miért van ez? – kérdezted dünnyögve magadtól a fürdőszoba tükrében vizsgálva a szemed fényét, miközben a két nappal korábbi verés nyomait retusáltad az arcodon. Azt hiszem mindennek vége – vontad le a messzemenő következtetést, elsősorban amerikai pároddal kapcsolatos érzéseidre gondolva. Leginkább az szegte kedved az előtted álló naptól, hogy tegnap este nem tetted rendbe kuplerájhoz hasonlatos lelked. Amit még tetőztél azzal, hogy találkoznod kell egy negyedik nőszeméllyel is. Tartottál tőle. Nem az ismeretlentől féltél, hanem önmagad esendőségétől – pontosabban szeretetéhségedtől –, amely percről-percre a bűnre csábított. Lesz, ami lesz, tetted fel az i-re a pontot, jöjjön, aminek jönnie kell...